No SSO cookie

Hogyan fotózzunk a természetben?

Utolsó változtatás: 2011-01-11 | Első közzététel: 2011-01-11
(0/ 0)
Cikk nyomtatása » Cikk küldése »
Hogyan fotózzunk a természetben?
Amit ma lefotózhatsz, azt lehet, hogy holnap már nem érdemes vagy nem lehetséges! A pillanat, - mint azt számos bölcsesség kifejtette már - elszáll. Egy jó képbe viszont bele tudjuk zárni.

Tippek a természetfotózáshoz

 

Hogyan fotózzunk a természetben?

A Puszta kedves fotóscélpontjaim egyike, Közép-Európa legnagyobb kiterjedésű síkvidéke. Élővilága különleges, nem véletlen, hogy ma már a Világörökség része, hála az ügyön dolgozó megszállottaknak. Bár nem tisztem megítélni, épp ideje volt. Úgy gondolom, és azt tapasztaltam, hogy megérdemli a védelmet.

E cikk egy kicsit az emlékezés jegyében született, mert félek, ami elmúlt, nehezen pótolható. Nem egy különleges, féltett állatról, vagy védett növényről lesz szó, hanem az emberről, pontosabban egy pásztorról, Sanyi bácsiról és Tanyájáról.

A történet kezdődhetne így is: Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kis ház, egy tanya. Élt ott egy ember a juhaival...

Évekkel ezelőtt több egymást követő nyárelőn a barátaimmal családostól táboroztunk Tiszacsegén a kempingben. Innen szerveztük a fotós meneteket.


Nagy Gy. Gyuri, mint a hely kiváló ismerője mutatta be nekem először a kis tanyát és természetesen Sanyi bácsit is. Meglátni és megszeretni egy pillanat műve volt. A tanya szép, tiszta és őszinte arccal fogadott. Városi ember számára ez szinte már hihetetlen, és ma már tudom, valóban csoda is volt, bár nagyon valóságosnak tűnt. Sok kép készült, nap, mint nap visszatértünk, elvittük a gyerekeinket is, hadd lássanak valamit, amire egyszer majd érdemes lesz emlékezni. Hamarosan összebarátkoztunk Sanyi bácsival is, bár ez nem volt nehéz, hiszen az őszinte tekintetű, nyíltszívű ember (szerintem) még a hangját sem emelte fel soha, akkor sem, ha haragudott. Nemkülönben Rózsika, a párja, aki gyakran kilátogatott a "papához" a pásztorlakba.


Hogyan fotózzunk a természetben?

 

Az élet ezt a két kedves embert tökéletesen összecsiszolta, mert szemmel láthatóan rajongtak egymásért, főleg Rózsi néni, akinek szerénysége már túlzásnak is tűnt, még fényképezni sem lehetett, "a papát tessék fotózni!" hallom még ma is.

De miért mesélem el mindezt? Mert ez a kis tanya is hozzátartozik a táj képéhez, és egyre kevesebb ehhez hasonló házacska működik a Pusztában. A házakkal együtt eltűnnek a házakban élők is, helyükre munkásruhába öltözött emberek kerülnek, akik nem tulajdonosai, talán csak bérlői a területnek. Lehet, Sanyi bácsi sem volt tulajdonos, de a kis házat saját maga építette családjával, és otthonának tekintette, amíg ott lakott. Nemcsak a ház volt számára kedves, hanem a puszta is, amely jószágainak legelőt adott, amit nagy tisztelettel rendben is tartott. Csodálatos és irigylésre méltó az a boldogság, jogos büszkeség, ami arcán ragyogott, ahogyan végignézett a portáján és azon túl, a kerítés nélküli határ széléig, azzal a biztos tudattal, hogy minden rendben van. Elgondolkodtatott a feltűnően szegényes környezetben élő ember gazdagsága. Tényleg szegény-e valójában az, aki annak látszik? Sanyi bácsi nem volt szegény, az biztos. Bár második otthona (Balmazújvárosban) minden hivalkodást nélkülöz, mégis minden komforttal fel van szerelve, és ma már egy kicsike nyáj is van a háztájiban, hogy ki ne jöjjön a formából. Így az évekig a Pusztában pásztorkodó embert nem keserítette el, hogy más gazdája van kedves kis házának.

 

Hogyan fotózzunk a természetben?

 

Sanyi bácsiék kis házának sorsa szomorú fordulatot vett. Jelenlegi gazdái csak használják, eszükbe sem jut tájjellegű formájának megőrzése. Remélem, talán jön egyszer egy ember, aki visszaállítja régi rendjét és egykori szépségét, ami miatt mi letértünk az országútról és szinte csodálójává váltunk. Azóta is, ha nem kell túl nagyot kerülnöm, ellátogatok a kis házhoz, titkon reménykedve, hogy jó irányú változást tapasztalok, de eddig mindig csak rosszabb és rosszabb állapotban találtam.

Szívleljék meg jól, amit most mondok: minden elmúlik egyszer! De a fotográfusok dolga megörökíteni gyermekink számára a jelent, hogy ha majd öntudatra ébrednek, és talán lehetőségük is lesz változtatni, legalább képeken láthassák apáik álmait.

Mielőtt valaki azt hinné, hogy vérzik a szívem ezért a kis házikóért, hát sietve ki kell jelentenem, hogy: IGEN! De nem csak a ház hiányzik! Hiányzik belőle az ember is! A falakat helyre lehet állítani, a gyomot ki lehet irtani, de honnan lesz gazda? Borúlátó vagyok? Lehet. Afelől viszont nyugodt vagyok, hogy amit lehetett megtettem, fényképeztem. De a dolgok gyakran elmúlnak, mielőtt lefényképezhetném őket, és ezt sajnos gyakran fájlalom is. Úgy tíz évvel ezelőtt már Gyuri barátom is azt mondta: tanuld meg, amit ma lefényképezhetsz, azt ne halaszd holnapra! Nem hittem neki, illetve nem éreztem át szavainak súlyát. Azóta megtapasztalhattam, hogy néha percek, órák kérdése, és már nincs is mit fotózni. Persze joggal bizakodhatnánk abban, hogy a természet a saját törvényei alapján az időjárás és az évszakok változásának ritmusában öregszik és újul meg ismét, ezért a fotótéma is évről-évre előbukkanhat, ám mégis előfordul, hogy a "majd jövőre visszajövök" mégsem működik. Mert valaki felszántotta, kiszáradt, vagy éppen víz alá került, kivágták, felégették, elterelték, vagy egyszerűen csak azért, mert elvirágzott, kizöldült, netán elsárgult, elolvadt és még sorolhatnám, ami elmúlt, elromlott, mert így kellett történnie, de nem éppen céljainknak megfelelő ütemben, helyen és időben.

Ma már én is azt mondom, bár mostanában kevesebb időm van fotózni, mint régebben: Amit ma lefotózhatsz, azt lehet, hogy holnap már nem érdemes vagy nem lehetséges!

Jó fényeket, homogén hátteret!

 

Az Édenkert Magazin olvasói között is sok tehetésges fotóst megismerhettünk már, munkáik egy része itt tekinthető meg!


Szólj Te is hozzá!