A fű tér. Van, akinek a pihenés tere, és van, akinek a munkahelye.
Nálunk hagyományosan a kerti oltalom tárgya, az angolszász világban pedig a gyep a kerítés maga; a magánszféra határa és mércéje. Nekem teljesen mindegy- mormolja magában a kertész, miközben a kamrában kutat a kerti csap kulcsa után- mindenképp locsolni kell egy héten háromszor.
A fű jellem.
Olyan, mint a kertész; igényesen ápolt, vagy inkább tudatosan elnagyolt. Kollektív tulajdon, amelyen érdemes civódni, de éppoly hatékonyan lehet ismerkedni is rajta. Minél többen használják, annál kevésbé jó; s egy idő után játékrontó az, aki a fűre lép. Az biztos, hogy a szomszédban zöldebb- mondja gondterhelten párjának a kertész, miközben felüti a telefonkönyvet.
 |
A fű szabad.
Ősmagyar pusztaszimbólum és vadkapitalista mákony egyben; mindenki önmagának választ perspektívát. Mindegy, hogy kövér pázsit, vagy sovány csenkesz; a feltörő gaz bárhol megmételyezheti. S ahol a gyom felüti a fejét, ott többet fű nem terem. Jövőre nem hagyom, hogy így elhatalmasodjon, mert ilyenkor már csak a gyeptégla segít- sóhajt nagyot a kertész, mielőtt kivinné a szemetet.
 |
A fű örök.
A csomók szigetekké gyógyulnak össze, betakarják a göröngyös talajt, a fűbe harapott háziállatok hantjait. Az idősebb fűcsomók között moha sarjad, melynek párnái süppedőssé teszik a lépteket. A pázsit haragoszölden burjánzik, örökre rákapott a slagra. Ott tilos az átjárás- üvölti fenyegetően a kertész, majd körbenéz, hallotta-e mindenki.
