A kecskerágók nemzetsége (Euonymus) a nevét, amely még Teofrasztusz idejéből való, jelentése pedig “jó nevű”, inkább rossz, mint jó tulajdonságainak köszönhetően kapta. Ahogy az ír paraszt eufemisztikusan beszél a tündérekről, mint jó emberekről, mert fél tőlük, úgy az ókori görögök a bosszúálló istennőket vagy Fúriákat Eumenisznek, azaz Nyájasoknak nevezték, anyjukat pedig Euonyme-nek, “ő, akinek neve jó”.
Dörzsölésre büdös szagot bocsájt ki, és gyümölcse is mérgező, kétségtelenül elrettentő mivoltának köszönhetően kapta ezt a nevet.
A csíkos kecskerágó fő megkülönböztető szerkezeti tulajdonságai
Levelei nyelesek, a hajtásokon átellenesen állnak, örökzöldek, bár a pálhalevelek korán lehullanak, a levéllemez szegélye finoman fűrészes, hátoldala kékeszöld.
Virágzatai levélhónalji kettős bogban csoportosulnak, virágai aprók, négytagúak, sárgásfehérek. Termése látványos élénkrózsaszín tok, felnyíló négy kopácsa között előbukkan a narancssárga magköpenyes, rövid nyélen lógó mag.
 |
A Nagy-Britanniában is ismert faj, a csíkos kecskerágó (Euonymus europaeus) Nyugat-Szibériában, Észak-Afrikában és egész Európában, Svédországtól és Skóciától egészen a Kaukázusig őshonos faj. Az angol, francia, német elnevezés (Spindle-tree, Fusain, Spindelbaum) mind a csíkos kecskerágó fájából készült orsóra utal, amit kézi szövésre használnak ott, ahol még él ez az ipar.
Könnyen összetéveszthető a sommal (Cornus sanguinea), mivel mindkét fa nagyjából egyforma magasságú, átellenes leveleik vannak, erős, kemény fájukat faszén előállítására használják fel.
A som leveleit megszárítva vagy porított formában a rüh kezelésére vagy féreghajtásra használták. Turner a „Names of Herbes” című könyvében a Cornus két fajtájáról tesz említést, a húsos somról (Cornus mas) és a veresgyűrű somról (Cornus sanguinea), egyik a hím, másik a nő, mivel az előbbi bizonyos években nem terem.
 |
Az egész növény figyelemreméltó bársonyossága miatt, még akkor is, ha a fiatal zöld fából szürke lesz a paratermelődés miatt, a kéreg pedig megőrzi egyenletes sima felületét. A paratermelődéssel kapcsolatban érdekes kérdések merülnek fel.
Néhány fás szárú növény, mint a fagyöngy és a pennsylvaniai juhar (Acer pennsylvanicum), egyáltalán nem termelnek parát, de megőrzik az epidermiszt és zöld színüket. Mások viszont, például a fűzfafélék, az almafák és a körtefák a parát magából az epidermiszből állítják elő, és a legtöbb fához hasonlóan ezt a fiatal hajtás első nyarán teszik meg.
