Hol kezdődik a hazugság, és hol ér véget az öröm igazsága?

Mi a legnagyobb hazugság és a legnagyobb öröm?

Bár jóformán ellentétesnek tűnik ez a két pórus, egy ponton mégis összekapcsolódnak egymással. Mert az egyik legáthatóbb öröm az életben az a sorsfordító pillanat, amikor kiderül: kegyes hazugságok nincsenek. Legfeljebb önbecsapás létezik. Márpedig ebben többségében az emberek kimagaslóan teljesítenek. Egészen jól képesek megzavarni a saját igazságukat is olyan torz eszmefuttatásokkal, amiknek a végén a konklúzió valahogy úgy szól, hogy ez csak füllentés. Ennek nincsen súlya. De vajon meddig marad meg az a fajta ítélőképesség, ami mindig, minden körülmények között a tiszta képet mutatja? Vajon mi a nagyobb hiba: másoknak vagy önmagunknak hazudni? Vitathatatlanul az utóbbi. Bár ebben a világban sokat hallani azt, hogy senkinek sem szabad hazudni, ami egyébként persze, igazságon alapuló intelem, de még ennél is fontosabb az őszinteség, önmagunkkal.

Pedig hányszor, de hányszor megyünk bele a mindennapi hamisságokba? Hányszor, de hányszor fordul elő, hogy hazugságon kapjuk magunkat, önmagunkkal szemben? Hányszor, de hányszor lépünk az önbecsapás mind fájdalmasabb útjára? A felszabadulás tényleg akkor következik be, amikor ennek véget vetünk. Az első lépés mindehhez nem az, hogy hirtelenjében mindenkinek igazat mondunk. Az első lépést belül kell megtennünk, önmagunk felé. Vajon készen állunk-e mindenkor őszinteséget sugározni a lényünk felé?

A bárdolatlan igazság hazugsággal ér fel?

Nem mindegy, hogyha közölni valónk van, azt milyen módon csomagoljuk. Nem meglepő, hogy elterjedt az a mondás, hogy a nem megfelelően átadott igazság, tulajdonképpen egy markáns hazugsággal ér fel.

A nyílt szívű kommunikáció öröm. Öröm, mert benne és általa nem csupán az őszinteség juthat főszerephez, hanem természetes módon az együttérzés is. Hiszen nem a másik le- elnyomása, hanem erejébe emelése a cél! Még akkor is, ha történetesen saját magunkról van szó! Sőt, ezzel kezdődik minden!