No SSO cookie

Ismerjük meg a fákat!- A halhatatlanság fája

Utolsó változtatás: 2010-09-16 | Első közzététel: 2010-06-28
(0/ 0)
Cikk nyomtatása » Cikk küldése »
A botanikus, művész, költő vagy moralista számára, nem sok fa annyira egyedien érdekes, mint a tiszafa. Még fiatalon is viseli idős kora komoly külsejét, komor lombozata, masszív törzse és kemény kérge, meglepő módon, a halhatatlanság jelképét ábrázolja. Egyszerű rövidségénél fogva, neve igen titokzatos és szent Jehova nevéhez vezethető vissza, melynek jelentése a Halhatatlan...

Dr. Prior azt állítja, hogy „ a tiszafát kibogozhatatlanul összekeverik a borostyánnal, hiszen bármennyire is különbözik egymástól a két fa, nem lehet kétséges, hogy nevük gyökerei azonosak.

 

 

A tiszafa (Taxus baccata) kemény, tartós, vöröses fája olyan jellegzetességekkel rendelkezik, amelyek lehetővé teszik számunkra, hogy azonnal felismerjük az ősidőkből származó tőzeg-ágyakban.

 

Írország, Skócia és Cumberland mocsaraiban, a Cambridgeshire-i lápokban és a Temze torkolatánál található elmerült „ingovány- rönkökben éppoly tökéletesen megmaradnak, erősen barna árnyalatban, mint a mocsári tölgy; és mikroszkóp alatt, a rostos szalagaiban tisztán látható a sejtfal dudorainak és a spirális vonalak egyedülálló kombinációja.

 

 

A tiszafát, amelyet, attól, hogy könnyen esztergályozható és régen inkább furnérokat készítettek belőle, igen könnyű faragni, annak ellenére, hogy az ellenkezőjét gondolták róla. Az említettek ellenkezője abból adódott, hogy az öreg tiszafa megterhelt törzsének kerülete nagyon lassan növekszik és oly aránytalanul nagy, az ágak és a lombozat terjedelméhez képest, hogy felettük a legvékonyabb fakinövés is, egy jókora kocka alakot képez.

 

tiszafa

 

Több tiszafa éves növekedéseinek rétegeit mérve, De Candolle arra a következtetésre jutott, hogy ezek a jelzések kimutatják, hány vonallal nő a kerülete évente és ugyancsak ezen mérések alapján következtetett arra is, hogy olykor eléri a nyolc métert vagy akár többet is, kora pedig a kétezer évet.

 

Mivel örökzöld, és beárnyékolja a terméseinket, a tiszafa több kárt okoz, mint a nagyobb és talán értékesebb, lombhullató fák; a csordások viszont hamar felfedezték, hogy gyakran végzetes lehet a szarvasmarhákra nézve, ígyhát nem kell csodálkozni azon, hogy egyre kevésbé használják élő sövényekként, nem úgy, mint egykor. Mivel porzós és termős virágaik más-más fán nyílnak, ha egymagában áll, nem képes mag által szaporodni.

 

 

A druidák és a tiszafa Azonban, több nyomós oka is volt annak, hogy a tiszafát megőrizték. A kereszténység előtti időkben, a fényes vagy vörös dudoros törzse, valamint emberfeletti élettartama, káprázatosan babonás félelmet és tiszteletet ébresztett az emberekben, a műveletlenek ábrándjaiban, nem kétséges, hogy romantikus költői glória vette körül; ennek ellenére, nem rendelkezünk olyan pozitív bizonyítékokkal, melyeknek alapján kapcsolatba hozhatnánk a tiszafát a druidák imádatával. Nem valószínűtlen azonban, hogy zöld ágait, melyek " folyamatosan újítják örök fiatalságukat", összefüggésbe hozhatták Eostre istennő tavaszünnepével, amelyet a keresztény egyház is felszentelt és elfogadott, mint ahogyan a krisztustövis téli használatát is elfogadta és amely által keresztény jelképet kölcsönzött magának; miközben a fagyöngyöt nem fogadta el, pedig társadalmi fejlődése fokozatosan eltörölte minden illetlenségét és szinte minden jelentőségét. Ahogyan az ókori Dél- Európa pogány népei a halhatatlanság jelképének tartották a ciprusfát, a tiszafát is jól fogadták északon; az is bizonyos, hogy míg az ókori angol földművelés körül elidőzik a krisztustövis és templomaink bejáratánál is igen hosszan gyakorolta hatását, templomkertjeinkben mégsem fordul elő. Még a további érvelés sem elegendő kifogás, miszerint a katolikus szertartások alatt a szentelt vizet a tiszafa ágaival szórták a tömegre.

 

 

Az egyház a tiszafa ágait nem csupán húsvéti díszítésként használja; a pálma és olajfaleveleken kívül, virágvasárnap napján a katolikus egyház fűzfa és tiszafa ágakat is használ, így sok helyen az utóbbit elnevezték „pálmának", bár a fűzfákat sokkal gyakrabban említették e néven. William Turner, a megrögzött protestáns, nem kellett volna dühének szilánkjait a pápista papok felé irányítsa e miatt a megtévesztő szokás miatt, mint, ahogyan azt megtette, hiszen a virágvasárnapra szóló ima kifejezetten tartalmazta az „egyéb fák" szavakat is, miután természetesen megemlíti a pálmát és az olajfát. A Woddbury Devon egyházközösségében, 1775-ből találtak egy feljegyzést, miszerint „Egy tiszafát vagy pálmafát ültettek a templomkertbe, a templom déli oldalába ugyanarra a helyre, ahol néhány nappal ezelőtt, november 25.-én kidöntötte a szél."

Temetések szertartásain is használták, mint ahogyan Shakespeare említést tett róla a „Vízkereszt, vagy amit akartok" című művében és Sir Thomas Browne azt írta, hogy a szertartásokon használt gallyak gyökeret eresztettek és azokból lettek temető fáink. Továbbá, az ország bizonyos részein a holttesteket tiszafalevél infúzióval dörzsölték be, tartósításuk végett.

 

tiszafa bonsai

 

Talán a legjobb bizonyíték, jobb híján, ha a tiszafát a druida népek korával hozzuk összefüggésbe, hisz tény, hogy Wales és Nyugat -Anglia templomkertjeiben, különösen sok található belőlük. Példának okáért, Mamhilad templomkertjeiben tizenkét-tizenhárom fa is található, melyeknek törzskerülete meghaladja a kilenc métert.

Valaki azt mondta, hogy az egyik kor vallása a következő kor babonájává vagy boszorkányságává válik; így talán a holdfogyatkozásban látható fátyolszerű tiszafaágak, amelyeket Shakespeare is megemlít a „Macbeth"-ben, nem csupán a fa jól ismert mérgező jellegére utalnak, hanem egy korábbi, felé irányuló tiszteletre is.

 

 

 

Az ember minden korban képes a haszonelvűségre, és ha egykor a „lehangoló tiszafa" árnyéka egy olyan találka hely volt, ahol a druida törzs főnöke az igazságot és a bölcsességet osztotta, nem volt kétséges, hogy hamarosan a törzsfőnök fegyvereinek anyagát úgy el kellett rejteni, hogy ne lehessen hozzáférni, hisz végzetes lehet a szarvasmarhákra nézve. Valószínűleg annak köszönheti „Taxus" latin elnevezését, mert íjak készítésére használták. Spenser 1590-ben azt mondja, hogy:

 

Egy szilfa, mindig engedelmeskedik a hajlítója akaratának."

 

Az is a tiszafa hajlékonyságának köszönhető, hogy a Crécy és a Poictiers-i csata győzedelmes volt; IV. Edward parancsba adta, hogy minden angol tartson egy ilyen íjat magánál és így, Roger Ascham, Erzsébet királynő nevelője, aki egy békés embernek számított, megbánta azt a napot, mint azt „Toxophilus" című munkájában" is láthatjuk, amikor

 

tiszafa

 

„Anglia a tiszafa és a szürke lúd szárnya miatt vált gúnnyá".

A templomkert déli, vagy pontosabban dél- nyugati állása talán az olyan hiedelmekkel magyarázható, mint amilyenekre Robert Turner, a „Botanologia" című munkájában (1664) is hivatkozott:

A tiszafa forró és száraz és, ha mérgező gőzök közelébe ültetik, minden ága magához vonzza és felszívja azt." Ezért ültették templomkertekbe, főleg azoknak nyugati részébe, hiszen egykor úgy vélték, hogy ez az oldal tele van rothadással és dús olajtartalmú gázokkal, amelyek a nyugvó nappal egy időben elkezdenek kiszivárogni a sírokból. A búvárok is észrevették ezeket a gázokat, vagyis lidércfényeket és azt hitték, hogy a holtak szellemeit látták. Bárhol is nő, mind az emberek, mind pedig az állatok számára halálos veszélyt jelent; már az ágai alatt állni is veszélyes, viszont a temetőkertekben hasznosak.

Ez a hiedelem, miszerint, ha valaki a tiszafa ágai alatt alszik, végzetes hatással járhat, Galen és Dioszkuridész korából származik; míg Caesar szerint, Catibulus, Eburones királya azért halt meg, mert ivott nedűjéből. Ugyanakkor Gerard a „Herball" -ban (1579), mindezt hirtelen letagadja, mondván: „ Bátran állítom, hogy ebből az egészből semmi nem igaz, mert ettem a bogyókból és aludtam az ágai alatt, nem is egyszer, és semmi bajom nem történt."

 

 

Mérgező a tiszafa?

A valóság az, hogy magja mérgező, de a húsos rózsaszín csésze vagy „magköpeny", mint ahogy a botanikusok nevezik és amelyeket a gyerekek annyira szeretnek, teljesen ártalmatlan. Ami az ágait és a leveleit illeti, ha más táplálékkal keverik, a szarvasmarhát fokozatosan le lehet róluk szoktatni; ezek viszont, akár zöldek, akár frissen vágottak vagy félig szárazak, mindenképpen mérgezőek a lovak, ökrök, juhok és szarvasok számára. Gilbert White-nak valószínűleg igaza volt, amikor azt mondta, hogy „ akár felelőtlenségből, akár éhségből" ha a tiszafát megeszik az végzetes következményekkel jár. Bár egyesek szerint a levelei féreghajtók, mégis ugyanolyan halálos kimenetelük lehet a gyermekekre nézve is, hiszen a méreg egyenesen az agyidegekre hat vagy közvetlenül a szívre.

A sok régi parasztház kertjében látható műkertészet, faragás közben ábrázolja a tiszafát, amint türelmesen állja, hogy páva, piramis, teáskanna és más szokatlan alakot faragjanak belőle. Minden bizonnyal a tiszafa egy olyan növény, amely változó környezetében történelmünk, vallásunk és társadalmi életünk több aspektusát is tükrözi.

 


Szólj Te is hozzá!