Jukkák és agávék minden időben

JUKKÁK (PÁLMALILIOMOK)

A jukkák a kaktuszokhoz hasonlóan az amerikai kontinensről származnak, a liliomfélékhez tartozó növények, melyek az agávékkal szoros rokonságban vannak. Mivel sivatagi származásúak, ezért leveleik víztárolásra módosultak. Vannak nagyra növők és kicsik; vannak törzsesek és törzsnélküliek. Nálunk ez utóbbiból rengeteget lehet látni, hiszen a pálmaliliom (Yucca filamentosa) elterjedt növény. Persze ez is betelepítés eredménye, csak könnyű és gyors vegetatív szaporítása miatt elvadult és megszokottá vált.

Sokkal kevésbé ismertek azonban a télálló, törzset nevelő jukkák, melyek idősebb korukban impozáns méretet érhetnek el és pálmafához hasonló alakjukkal impozáns látványt nyújtanak.

Itt meg kell, hogy álljak egy kitérőre: a jukkák nem rokonaik a pálmáknak (mint ahogy azt sokan hiszik). Egyedül növekedési habitusukban van hasonlóság, hiszen a törzset nevelő fajok a pálmákhoz hasonlóan az elszáradt levélmaradványokból építik fel törzsüket.

Elmondható róluk, hogy nagy "túlélőművészek" és ezzel kapcsolatos az ún. jukkaprobléma is. Egy-egy faj eredeti élőhelyét ugyanis sokszor azért lehetetlen meghatározni, mert olyannyira képesek alkalmazkodni egy újabb élőhelyhez, hogy ez külsejükben is jelentős változást eredményez. Ezért van úgy, hogy amiről azt hitték, hogy két vagy három külön faj, kiderül, hogy azonos növény. A túlélésükre jellemző, hogy fiatalabb korukban egy-egy keményebb tél után az elpusztultnak hitt növény néha hirtelen újra előtör és hamarosan úgy néz ki, mintha semmi különösebb nem történt volna.

Ezeknél a növényeknél is fontos a jól vízelvezetésű talaj és a tavaszi, kora nyári öntözés. Ha ezt megkapják, akkor több faj is kibír minimum -20 °C fokot, de némelyik még a -30 - -40 °C-kal is képes dacolni. Virágzás után nem hoznak termést, mert nálunk hiányzik az egyetlen, beporzást végző rovar: a jukkalégy. Ugyanakkor, a növény körül számos sarj tör elő és a törzset nevelő fajok az eredeti levélrozetta közepén is új hajtást hoznak, biztosítva annak továbbnövekedését. Idősebb korukban több ilyen is előtörhet, és olyankor elágazódik a növény. A törzsnélkülieknél viszont virágzás után a növény lassan elhal, és a sarjak veszik át szerepét.

Teleltetés: hasonló, mint a kaktuszoknál. Fontos a talaj jó vízelvezetése, de erre a legtöbb faj kevésbé érzékeny a kaktuszokhoz viszonyítva. A deformáció megelőzése miatt a nagyobb felrakódott hómennyiséget érdemes eltávolítani, illetve a levélrozettát összekötni.

AGAVÉK

Szintén az amerikai kontinens száraz, sivatagos - félsivatagos területeiről származó pozsgás növények. Ezeknél a növényeknél rendkívül fontos a talaj jó vízelvezetése. A levélrozetták közepe igen érzékeny a téli nedvességre. Mivel azonban a nálunk fagytűrő agávék kis termetűek, és igen lassan nőnek, könnyen megoldható mindkét probléma.

Jól beváltak eddig az Agave utahensis és az Agave parryi. Kevés a tapasztalat az agávékkal kapcsolatban, ezért még több faj is szóba jöhet (pl. Agave havardiana) és tudomásom van egy A. americana nevű példányról, ami minden védelmet nélkülözve kibírta az igen kemény 2000/2001-es telet Budapesten. Azóta is él még.